A napokban egy olyan levél érkezett hozzám, ami egyszerre töltött el haraggal, kiváncsisággal és gyűlölettel. A gonosz kis törpe úgy tűnik nem igazűn akarja feladni, mégis egy gyomorgörcs azt jelezte, hogy ebből, még nagyon nagyon sok bajom lehet. Ezért ültem vasárnap reggel is a tükör elé. Nem neki raktam fel a vörös rúzst, a púdert, a szemfestéket, nem neki göndörítettem be sötétbarna tincseimet. Ezt kívánta tőlem az egész világ. Nem voltam már kislány, hogy rendetlenül csatangoljak az utcákon anélkül, hogy észrevennének. A cselédem jó erőben volt. Legalábbis azóta, amióta a fűző divatbajött. A fulladásközeli állapot jelentette manapság a tökéletességet, így készen voltam elviselni. Fekete-piros viseletem a gyász látszatát keltette. Igyekeztem ilyen érzelmeket mutatni a világ felé. Még csak az kellene , hogy kiderüljön, hogy mi is törtent a megboldogult Hale-el.
Megérintem az apró fiókot, amiben a méregfiola lapul és egy pillanatra lehunyom szemeimet. Majd minden rezdülés nélkül felállok és elhagyom a szobámat. Odalent egy hintó vár. Két fényesre kefélt , fekete ló áll előtte. Odalépek az egyikhez. Halvány mosollyal az arcomon megsimogatom az orrát, majd felhúzom fekete kesztyűmet és a kocsisom felsegít. Függönyök takarnak el a világtól, mégis mereven ülök. Nem igazán tudom, hogy mire kell számítanom. Távolabb áll meg a kocsis. Én kértem tőle.
-Itt várjon. Nem fog sokáig tartani.-bólint egyet én pedig eltűnök egy sikátorban, hogy felkeressem a Pengő Tallért, azon belül pedig a törpét. London rémét.
Cipőm ütemesen kopog végig az üres ivón. Csupán két ember van itt. Az egyik az asztalon alszik, a másik a kocsmáros, de ő rám sem pillant szerencsére. Kopogás nélkül nyitok be.
-Mit óhajt?-kérdezem türelmet eröltetve a hangomba. Nem igazán szerettem , amikor még engem ugráltattak anélkül, hogy biztosra tudnám, hogy tényleg fontos az ügy.

JÁTÉK VÉGE!