Rokonszenves, vidám, ösztönös, intelligens, ragyogó társalgó vagyok; olyan ember, aki éles eszével kiváltja mindenki csodálatát. Különös, kissé titokzatos teremtésnek mondanak. Eléggé kedves vagyok. Csábos és rendkívül elbűvölő. Sőt, olykor még annál is több: a Végzet Asszonya.
Sosem öregszek: vékony vagyok, mozgékony és örökké húszéves. Néha úgy érzem, hogy sem bölcsebb, sem megfontoltabb nem leszek.
Az eszem vág, mint a borotva. Mindenről tudok (egy kicsit), mindenhez értek (egy kicsit), ám sokoldalúságom így is bámulatra méltó. Imádok tanulni, és olvasni, mivel nem tudok még eleget a szárazföldiekről, az életükről, a szokásaikról. Minden egyes nap lenyűgöznek valamivel, és minden nap tanulok tőlük valami újat - legyen az pozitív, vagy negatív. Mindig valahonnan jövök, valahová sietek, és mindig késésben vagyok; lételemem a mozgás, legyen az szárazföldön, vagy vizen.
A szavakkal bámulatosan zsonglőrködök, bárkit, bármiről meggyőzök. Ha elveim ellenére teszek valamit, az nálam nem következetlenség, hanem a körülményekhez való alkalmazkodás. Gyors felfogóképességem, éles eszem, intelligenciám, rugalmasságom, nyitottságom pótolhatatlan szövetségessé tesz.
Sokirányú érdeklődésem, műveltségem, könnyed közlékenységem szinte kizárja, hogy kínos csend telepedjék a társaságra. Negatív esetben a fenti jó benyomást szétszórtságom, felületességem, megbízhatatlanságom írja felül. Euforikus, túlpörgetett állapotaimból gyakran zuhanok hosszan tartó depresszióba. Barátaim- és munkatársaim tűrőképességét legtöbbször pontatlanságom, megbízhatatlanságom, folytonos ellentmondási kényszerem teszi próbára.
Néha azonban szükségem van a tökéletes elvonultságra, hogy gondolkodhassak azokról a dolgokról, amikről amúgy nincs se időm, se kedvem a hétköznapokon.
Meglehetősen nagyra törő vagyok, de ezt légies elegancia és laza lelki tartás jellemzi. Elképzeléseimet tehetségemmel, eszemmel könnyen megvalósítom.
Számomra a korlát - csupán azért, mert mások felállították - nem jelent akadályt. Amit ki nem próbáltam, át nem éltem, meg nem értettem, arra vár, hogy farkasszemet nézve minden veszéllyel, felfedezzem.
Olyan ember vagyok, aki környezetének legalább annyi fejfájást okoz, mint saját magának. Agyam kerekei akkor is zakatolnak, amikor már nem őrölnek semmit, csak magukban őrlődnek.
Ha megtaláltam középpontomat, elkötelezett, hitében és céljaiban megingathatatlan karakter vagyok. Mély érzésű, végletekig megbízható barát és hűséges, kitartó társ. Rám mindig lehet számítani, bennem szinte vakon meg lehet bízni. Teljes intenzitással és erőbedobással vetem magam a munkába. A legkitartóbb, legelkötelezettebb szövetséges vagyok, ám jajj annak, aki ellenségének tud. Nem ismerem a felejtést és a megbocsátást. A mérges tüske nem csak addig fáj, amíg bőröm alól ki nem tépem, hanem addig, amíg vissza nem döföm abba, akitől kaptam. Akkor és oda szúrok, amikor és ahol a másiknak a legjobban fáj. A bennem feszülő érzések, indulatok csak gyűlnek, gyűlnek és gyűlnek, s egyre sürgetőbb kiélést követelnek. Én vagyok a felhúzott íj, a radioaktív góc, az izzó parázs a hamu alatt.
Diszharmonikus állapotomban kegyetlenségnek tűnő végletességemmel és bosszúálló hajlamommal rettentem meg az embereket. Szívemet első sorban az eszem irányítja, bár ez nem jelenti azt, hogy szigorúan üzleti megfontolásból szeretek. Megesik, hogy hideg és ellenszenves vagyok. Sosem a szívemre hallgatok, hanem a józan eszemre. Az érzelmek bizonytalan ingoványán elveszítem lábam alól a talajt. Ha valaki sírva fakad, nem tudom megvigasztalni.
Ha utamat tabuk, vagy erkölcsi korlátok keresztezik, felrúgom őket.
Szellemes, könnyed, kissé titokzatos jellem vagyok, olyan lány, aki mindig vevő egy kisebb-nagyobb - de inkább utóbbi - kalandra.

Visszavágyok. A felkelő Nap sugarai, arany szálakkal szőtték a hullámzó tenger habjait és feszítették szét a medrében. A sziklák élesen meredeztek ki a vízből, és szikár módon állták a hullámok ostromait. Lent, a víz alatt, a mélyben ez sokkal... nyugodtabb. Békésebb. Ez itt, fent, hangos... intenzív. A horizontnál a Nap korongja lassan emelkedett a magasba. A tenger mélykékje összeölelkezett az ég aljának finom, lágy rózsaszínjével. Már értettem, hogy az emberek miért vágynak a tengerpartra, vagy a tengerre. Gyönyörű. Lenéztem. A homok besüppedt csupasz talpam alatt, és a tenger apró, kellemes hullámai cirógatták a bőrömet. Szinte hallottam a mélység hívását, a szívem mintha ketté akart volna szakadni. Végül esetlen lépést tettem hátra. Egyre elhátráltam a víztől, és le sem vettem róla a szememet. Mintha attól féltem volna, hogy az a megmagyarázhatatlan érzés, a lelkemben a szívem köré csavarodik, nem ereszt és visszavisz oda, ahonnan jöttem. A tengerbe.
Elfutottam. El, egészen a kikötőig, majd be a város szívébe. Egy szűk sikátorban dőltem neki az omladozó ház falának, guggoltam le és temettem arcomat a tenyerembe. Először megrettentem. Olvadok? – vontam össze szemöldökömet, ahogy elemeltem kezeimet arcomtól. Víz. Egy ideig még láttam, ahogy meg-megcsillan a gyér fényben, majd felszívódik.
Akkoriban ez sarkallt arra, hogy tanulni kezdjek. A felszínen minden más volt, minden új és csodálatos. Annyi mindent tudnak, mégis sokszor olyan ostobák és bolondok. Annyira más a gondolkodásmódjuk, mint a miénk. Mégis... olyan sok mindent tudnak, és olyan sok mindenhez értenek. És táncolnak! Versenyt futnak a széllel, büszkén, egyenes gerinccel járnak az utakon, sütkéreznek a napfényben. Sírnak. Soha nem sírtam még... oh, és ott a tűz. Soha nem láttam azelőtt ilyesmit. És én szomjasan a tudásra, untalan kérdeztem, ők pedig válaszoltak. Megtanultam olvasni, és írni. Mára már két otthonom van, el sem tudnám képzelni az életemet a föld nélkül...
És ott voltak Ők... a férfiak... a férfiak jönnek és mennek. Talán az igazi is elsodródik a többivel, de hát túléljük, ugye? Mert tudjuk, hogy a lelkük mélyén milyenek is ők. Ismerjük a legrosszabb énjüket. Az önzést, a durvaságot, az erkölcs és a becsületesség hiányát. Lehet, hogy egy pillanatra belép valaki az életünkbe, aki másnak tűnik, mint a többi. Mi azonban elég bölcsek és elég óvatosak vagyunk ahhoz, hogy ne tegyük meg azt a bizonytalan lépést. Ha egyedül éljük is le az életünket, legalább miénk a tudat, hogy soha, egyetlen férfi sem szerez akkora hatalmat fölöttünk, amellyel képes lenne bántani bennünket.

Ez húsz éve történt. Azóta a dolgok megváltoztak. Sok csoda elvesztette a varázsát, és a dolgok és a férfiak is változtak. Én is változtam. Egyre ritkábban járok vissza a tengerbe. Egyre gyakrabban üldögélek a tengerparton, és úgy érzem, hogy belül szaggat valami. Visszahúz a mélybe, a kékségbe, a végtelenbe. Ezzel szemben a másik felem a szárazföldet választotta – már régen. És ez a kettősség megöl, felemészt belülről.
A férfiak ostobák. Olyan könnyű őket elcsábítani, elcsalogatni a tengerhez, és a mélybe rántani őket, hogy aztán vérüket vehessem. Mindig is azt hittem, korábban, hogy okosabbak ennél. De nem azok.
Aztán megjelent az életemben Ő. Tudom, hogy megbízhatatlan, tudom, hogy semmirekellő, csakhogy ilyesmi még nem tántorított el egyetlen lányt sem a férfitől. Nem bizony. A fiatal lányok szeretik a csirkefogókat. Mindig is szerették. Mindig is szerettük. Beléjük szeretünk és meg vagyunk győződve róla, hogy mi majd megváltoztatjuk őket. Lássuk be: a rosszfiúkra vágyunk. A csibészekre, ebadtákra. Akik sosem javulnak meg, de mindig ebben bízunk. Mindig átvernek, így sajnos sosem unalmasak. Dehogy változnak meg! Kicsit még meg is aláznak. Várni kell rájuk. Nem keresnek annyiszor, hogy elegünk legyen belőlük. Stratégiájuk kipróbált, kidolgozott. Ők azok, akikért élni, halni kell. Akikért a biológiai bombánk robban. Akiket kerülünk, mégis mindig beléjük botlunk. Ha választani kell... Őket választjuk.
Jack Sparrow kapitány pedig pont ilyen férfi.
És sajnos, vagy nem, Őt választom.