[You must be registered and logged in to see this image.]Fattyúnak lenni egyszerre jó és rossz. Jó, mert nem ismerem azokat, akik eldobtak maguktól. Vagy valami ilyesmi. Rossz? Fogalmazzunk úgy, hogy ha tudod magadról elméd meghasadt az életedben nem sok örömöt lelsz. Sokszor arra eszmélek, hogy egy bűzös kocsmában a földön fekve ébredek, és mikor kilépek az ajtón, mindig mindenki engem ünnepel a friss pofa sörért, amit vedel. Ilyenkor jön az a rész, hogy a szobámba araszolok, készítek egy adag mák teát, s mikor már teljesen zavarosnak érzem gondolataim, egyszerűen kisétálok az éjszakába. Az utcán mindenki egy szörnyszülött fattyat lát, amiben van igazság, leszámítva, hogy a torz külső igenis értelmes agyat rejt, a maga nemében. A mai este is így indult. Most épp egy kis helységben ébredtem, kezemben egy üveg rummal, amint épp egy egeret simogatok. A falnak dobom a rágcsálót, mire annak gerince minden bizonnyal eltörik, hisz a polc lábánál landolva még csak meg se nyekken. Feltápászkodva megszédülök és visszaülök a hátsó felemre. Tekintélyes káromkodás kíséri a torkomból elő törő morgó hangot, s csak ezután indulok neki még egy próbálkozással, ami immár sikeres, hisz két lábon állva végzem. Már ha a két csonkot lábnak lehet nevezni.
–Tudom, hogy tudod, hogy tudom. Ugye? Hát élvezd ki, szórakozz rajtam egy kicsit. - jegyzem meg azon felemnek, mely most ide juttatott. Kilépve az ajtón hatalmas zsivaj csapja meg lüktető fejem. – Milyen napot írunk? - érdeklődöm a fal mellett ácsorgó részegtől, mire lepillant rám, és vállat von. –Sejtettem.-mormogom az orrom alá, s ballagok le a lépcsőn, a hátsó ajtón pedig távozom. Zsebembe nyúlva nem lepődök meg, hogy egy gyűrött papírdarabot találok, amin a többi rajz fölé újabb van satírozva. Olvasni egyikünk sem tud. Forgatom így, majd megfordítom amúgy, mire végre sikerül rájönnöm a fogadó ablakán kitörni akaró fényben, hogy mit ábrázol, beletelik jó néhány percbe. Az utcán egyenesen elindulva keresem fel a már ismerős férfi hajóját a kikötőben, aki rendszerint ellát mindenféle kellékkel, bár addig nem igen kérdez, míg én fizetek neki. – Okos vagy Bronn. – jelentem ki, mikor megcsörren a zsebemben a pénz is, s ekkor csillan fel a kereskedő szeme is.
–Kellene egy két dolog. Egy kígyó méregfoga meg egy nyúl lába, meg némi mákfőzet persze. Azt hiszem ezt akarta ezzel tudomásomra hozni.–mosolyodom el, elégedetten, mire a férfi összevonja szemöldökét. – Csak hozd ide, és megkapod a jutalmad. – Csörgetem meg a kis tasakot, mire eltűnik, a kabinban én pedig helyet foglalok egy alacsonyabban fekvő ágyún. Amint megérkezik a kért árucikkekkel, kezébe nyomom a pénz, s távozom.–Öröm veled üzletelni drága barátom. Majd még kereslek.–tűnök el a szeme elől a sötétbe rejtőzve, majd elindulok az utcán és...

   [You must be registered and logged in to see this image.]Minden egyes alkalommal felpezsdül a vér aszott ereimben, kisimítva azt, és feltöltve az élet legnemesebb erejével, amit szolgálhatja testem; vérrel, mikor meglátom. Domború vonalaiért ég a lelkem és tenyerem is, hogy őt érinthesse. Remegő, mégis határozott kézmozdulattal nyúlok felé a levegőben, sóvárogva bársonyos bőrére, amit egyszer úgy is megkapok. Az enyém lesz! Szívem már nem is verhetne hevesebben, amit magam vágnék ki egyetlen csókjáért. Összeszorított fogakkal, és ökölbe szorult kézzel tűrtem a negédes gyönyört, amivel megajándékoz jelenléte.
Kiléptem a kocsma árnyékából, hogy csökkentsem a közöttünk lévő távolságot, minek fájdalma felemészt. Egy szemhunyásnyira se csukom le vérben forgó szemeim, nem akarom elszalasztani fénylő bájának pompáját, amit még a csillagok is megirigyelhetnének. Túl sok időt pazaroltam már hallgatásra, a tétlenség meggyalázza férfias jellemem.. Cselekednem kell. Most! Belenyaltam tenyerembe, és úgy próbáltam helyére rakni a fejemre hányt szénakazalt. A legjobb formámat kell nyújtanom, ha Vele érintkezem, legyen az egy apró csevej, vagy a hálószobám, ahol egybeforr majd testünk.
- Igen Bronn, meg fogod szerezni! A miénk lesz! – ismétlem a bennem tomboló, délceg férfit, kinek vágyódása épp oly rögeszmés, mint a farkasoké a Hold iránt. Olyannyira elmerültem kecses vonásai csodálásában, hogy észre sem vettem a felém száguldó szekeret, ami a keresztülhajtott rajtam.  Csak az egyik ló taposott rám párszor, a kerekek között pedig akadálytalanul elfértem, így csak feküdtem a mocsokban halkan gyötrődve. Éreztem, hogy a vér, ami éltet, és amit az imént oly nagyra becsültem, most a földre folyik orromból. Most már erőtlenségtől remegő kézzel nyúltam a szépség felé, kinek figyelme, csak is az enyém volt, ahogy mindenki másé is, aki tanúja volt a balesetnek. A csillogó szemektől semmiféle melegséget nem kaptam, csak a szánalom és undor az, ami sütött róla. A kegyetlenség, amit kiolvastam tekintetéből, és ami testében foglal helyet, belém szállt abban a pillanatban. Páran a segítségemre siettek a kocsma hűvöséből, hogy felsegítsenek a sárból, de Ő nem. Ő „átlépett” rajtam, büszke tartással, miközben fülben csengtek dallamos, mégis kegyetlen szavai:
- Fújj, ugyan kérlek! Mi dolgom lenne nekem, egy ilyen nyomorulttal? Undorító! – hallatszott fel ezután ördögi kacaja, a társaságában lévő kisasszonyéval párhuzamban. Érte nyúló karom a tócsába zuhant, majd a méregtől megerősödve mindkét kezem a földbe markolt, bosszúszomjasan megfeszülve.
- Átkozott némber! Olyan kíméletlen és szívtelen.. E virág mérge már csak szépségével vetekszik. Úgy is az enyém leszel, te bestia!  - kiáltom magamban, és hagyom, hogy bevigyenek az ivóba...