Nővéreim között mindig is én voltam a fekete bárány, az örök lázadó. Sose értek egyet velük. Ez a véremben van, így mindig ki is lógok a sorból. Határozott véleményem van mindenről, és ha tetszik nekik ha nem én kimondom. Ebből rengeteg vita származik, főleg mert nem szokásom hagyni magamat. Imádom az emberi tárgyakat, dolgokat, amiket gyűjtök is, de persze titokban kell tartanom. Makacs természetem miatt, ha egyszer fejembe veszek valamit annak úgy kell történnie. Kívülállónak érzem magam testvéreim között, ami nem kellemes érzés. Úgy gondolkodom, ahogy a fajtámnak nem szabadna, ezért gyakran keverem magam nem éppen kellemes helyzetekbe.

Szirénként, sellőként nőttem fel szigorú szabályok között. A legnagyobb szabályunk mindig is az volt, hogy az emberek rosszak. Az emberek azok akiket inkább mi támadjunk meg, mint ők minket. Csak akkor mutathatjuk meg magunknak az embereknek, ha nem élik túl. A partra kimennünk szigorúan tilos, hisz víz nélkül elpusztulunk. Mivel ebben az eszmében nőttem fel, így szó szerint is sodródtam az árral. Ahogy nőttem fel, egyre kíváncsibbá váltam. A tenger gyönyörű, és nővéreimet a sok nézeteltérésen kívül szeretem. De a fenti világ mindig is vonzott, vajon tényleg ilyen rosszak lenne az ottani élet? Tényleg olyanok az emberek, mint amit mesélnek róluk? Az ismeretlen mindig is vonzott, mindig helytelen gondolataim voltak, amit a nővéreim nem néztek jó szemmel. Ezért sokan kerülték velem a beszélgetéseket. Mindig mentem a nővéreimmel, mikor kellett, és hallottuk a matrózok dalát. Követtem példájukat, és én is táplálkoztam belőlük, de mostanában... távolról figyelem, ahogy semmi rosszat nem láttam bennük. Elkábultan, csodálattal néznek ránk, ebben mi a rossz? Nem támadtak meg minket soha, csak csodáltak, és hallgatták a dalunkat. És ha vannak rossz emberek, nem biztos, hogy mindegyik az. Amint az eszmémet kitálaltam nővéreimnek, kinéztek. Sok veszekedést produkáltam, főleg mert a természetemből adódóan nem szoktam hagyni magamat. Ahogy kezdtem felnőni valamiért legbelül magunkat éreztem barbárnak, nem pedig őket. De tettem amit kellett, hisz ha kitagadnak hova is mehetnénk? Nem vagyunk már annyian mint hajdanán. A kíváncsiskodásomat kiteljesítettem annyiban, hogy elsüllyedt hajókhoz kezdtem úszni, és felfedezni az ember alkotta dolgokat, tárgyakat. Egyszerűen imádom őket. De mindezt a legnagyobb titokban kell tennem, nem tudhatnak róla. Egyre magányosan érzem magam a családom között, nem merem megosztani velük a gondolataimat, mert csak veszekedésbe torkollik. Így csinálom, amit tanítottak, ahogy neveltek, barbár szirénként én is csalogatom a szerencsétlen arra tévedőket. Ritkán akad olyan, aki túléli a velünk lévő találkozást.