Nem állítom, hogy bezárta élünk a Pavilonban, de igen szigorú szabályokat állítottak fel a ki és be való járkálásról. Csak néhány órát kaptam, hogy kimenjek a piacra, és körülnézzek, esetleg vegyek valamit, amire szükségem van, vagy megtetszik. Természetesen nem engedtek el egyedül, kísérőt is kaptam magam mellé, aki ugyan nincs az utamban és a sarkamban sem, de a kellő távolságból vigyáz rám ezen a veszélyes helyen. Singapore sosem volt az biztonságos hely, ha nem vigyázol magadra nagy bajba is keveredhetsz, de ha szerencsés vagy csak a pénzedtől szabadítanak meg.
Az árusok portékájuk mutogatásával próbáltak magukhoz édesgetni, egy-két szép szót fűzve hozzá, ami engem dicsért. Furfangos népség, csakhogy az ilyen beszéd már rég nem érinti meg a szívem, így nem tudnak rászedni az ócskaságok megvásárlására.
- Fogják meg! Tolvaj! - jajgatott fel az egyik öregasszony, mutogatva a menekülőre fogó kisgyerekre. Apró lábait csak kapkodta egymás után, és egy kettőre elveszett a felé magasodó kisebb tömegben. Az asszony még sokáig sopánkodott és háborgott, de a kutya sem foglalkozott vele. Én sem méltattam figyelemre két pillanatnál tovább és továbbálltam. Szapora lépteim lelassultak és teljesen kiment e fejemből, hogy csak pár óra kimenőt kaptam, így mindent jól megfigyelve vonultam végig a piacsoron, meg-megállva egy egy árus előtt.
Mellettem éppen összeveszett valaki, és dulakodni kezdett, és már nem tudtam elkerülni, hogy egy nagyobb lökéstől hanyatt essek. Illetve hanyatt este volna, ha kísérőm nem terem ott mögöttem, és kap el a levegőben, mintha egész végig ott vállt volna. Olyanok a reflexei akár a macskának, és épp ennek köszönhetem, hogy nem a földön heverek. Miután felsegített, a két férfivel is elbánt, ahogy azt megérdemelték, és akik többet nem jönnek majd a közelembe.
Egyszer csak megakadt a szemem valami szépen, egyedin és mikor érte nyúltam, egy másik kéz is megmarkolta azt, mire kíváncsian fordultam annak tulajdonosa felé.