A kegyetlen valóság az, hogy szeretem. Magam sem tudom megmagyarázni, hogy mióta, azt pedig végképp nem, hogy miért, de így van. Pedig tudom, hogy ő is csak egy férfi, egy gazfickó, aki csak kihasználja a nőket. Mindet, amelyik csak megtetszik neki, azt viszi az ágyába. Velem is csak játszadozik, mint macska a gombolyaggal. És én hagyom! Ami bosszantó. Nem szabadna engednem neki, hogy úgy használjon, mint egy játékszert, amit akkor vesz le a polcról, amikor kedve van; majd, ha ráunt, visszateszi a helyére. Nem vagyok eszemnél. Ezt persze nem kötöm Jack Sparrow orrára, hiszen akkor csak még inkább kihasználná e gyengeségemet, és saját malmára hajtaná a vizet. Azt pedig nem engedhetem.
Amikor ezek a gondolatok szöget ütöttek a fejemben, akkor éppen mellőle másztam ki, az ágyából. Sietősen összeszedtem a földre dobált ruháimat, majd elnyújtott, gyors léptekkel siettem ki a fedélzetre. Mindenki aludt, így észrevétlen, nesztelen léptekkel szeltem át a hajót, hogy aztán egy könnyed mozdulattal a vízbe vethessem magam, és messze menekülhessek az esetleges veszélyforrás elől. Ugyanis a szeretet gyengeség, az érzelmek ingoványos talaján pedig könnyű szerrel vesztem egyensúlyomat.
Utam Tortugára vezetett, és úgy döntöttem, itt mulatok majd, egész álló nap – vagy tovább is, ha úgy tartja kedvem. Mert miért ne? Megéheztem, és Sparrow Kapitányt mégsem falhatom fel, nem? A részeges matróz könnyű célpont, és az ilyenből van bőven Tortugán. Jobb vadászterültet nem is találhattam volna magamnak.
A megbűvölt kalózok sorra dőlnek a saját kardjukba, vagy éppen a karjaimba, hogy aztán a Sánta Macska egy rejtett, árnyékos zugában vérüket vehessem. Hiszen ki ne akarna egy hölgyet követni egy sötét sarokba, melyen csak apró, éppen csak a lényeget takaró ruhanemű van?
Estére, két kótyagos közlegény után úgy döntök, ha már elvettem pár ember életét, cserébe kapnak belőlem is egy kisebb darabot. A pulton ülök, épp egy kalózdalt fejeztem be, mikor nyílik az ajtó. Nem törődök vele, hogy ki tévelyedett ide e koraesti órában, inkább a matrózok elégedett, borrózsás arcát fürkészem.
Elkapom a tekintetét. Azt, amelyiket ezer közül is könnyű szerrel felismernék. Szavaira kétes mosolyra görbül ajkam.
- Szép estét, Kapitány - hajolok közel hozzá, miközben beszél, orrunk majdnem összeér, s így mosolygok rá, fürkészve az ismerős vonásokat. - Tudom - vonok vállat -, és azt is, hogy imádtad - vonom kecses ívbe szemöldökömet. - Ahogy ama éjszaka minden egyes momentumát - formálom a szavakat ajkaimmal, lassan, hogy akár olvasni is lehessen róluk.