Esteban spanyol gyökerekkel rendelkező tengeri rabló, aki szívesen tetszeleg a hidalgo [spanyol kisnemes] álcájában, de valójában póri származású. Tekintve, hogy első kapitánya Bartholomew Roberts volt, akit csak "Piperkőc" néven emlegettek a tengereken és a mai napig az egyik legsikeresebb kapitánynak tartják, hát volt kitől tanulnia a spanyolnak stílust, modort, de tengerész tudományt is. Sosem volt önálló parancsnok ugyan, de Tortuga szerte az a hír járja róla: az egész karib térségben nincs nála rátermettebb vitorlamester, vagy úgy általában hajóstiszt. Hírnevére vigyáz is természetesen ez a piperkőc alak, muszáj is neki, hisz hétpecsétes titok ugyan, de tény: valójában a Kelet-Indiai Társaságnak dolgozik, kalózvadász. Mendez született hazudozó és az évek során kényszeressé is vált, vagyis sokszor akkor is nagyot mond, sosem volt történeteket mesél, amikor erre különösebben nincs szüksége. Nagyszerű színész, emellett tipikusan társasági ember, legalábbis kalózviszonylatban. Vagyis kiválóan kártyázik, szórakoztatóan mesél, úgy vedeli a rumot mint a szárazföldi patkányok a híg sört, nem kell soká kéretni, hogy ökölre menjen a kocsmában, remekül forgatja a kardot és ismeri a tengert, talán jobban is mint a saját tenyerét. Nagyjából ezen tulajdonságok miatt is tudta megőrizni az álcáját, bármelyik független kalózkapitány szívesen látná a legénységében. Alapvetően víg kedélyű fickó, aki szívesen tölti üres óráit rumos palack vagy kikapós fehérnép társaságában. Legjobb esetben mindkettő együtt. Megjegyzendő, hogy nagy nőcsábász híre nagyjából annyira igaz, mint Casanováé, vagyis erősen felnagyított. Bár tény, sok asszonyszemély combjai között megfordult már, de ezek túlnyomó többsége bizony hivatásos mindenki lánya volt. Ritkán udvarol hosszabban, egy kellemes este nem ér meg ennyi fáradtságot, amikor pár guldennel is intézheti, ha akarja. Csak olyan nő kedvéért tudja komolyabban tenni a szépet, aki valamilyen okból felkeltette a figyelmét. Érdekességként megemlíthető egy közismertnek számító gyengesége: Esteban barátunk komoly pókfóbiával küzd, egy teljesen ártalmatlan normális kaszáspók láttán is süldő lányokat megszégyenítő sikollyal menekül minimum egy szobával arrébb, ennek megfelelően egy tarantula megpillantásakor már igen jó eséllyel tökéletes eleganciával ájul el. Javaslom, bár gyakori tréfálkozásra ad ez okot a háta mögött, csak akkor emlegesd fel neki, ha úgy érzed bírod ellene úgy acéllal mint ököllel, mert igen érzékeny a témára... Spanyol neveltetése okán is vallásos ember, katolikus, zsákmánya egy részét mindig az oltáron hagyja adományként és nagybőjt péntekén nem vedel szeszt és csak önvédelem esetén húz kardot. Mivel a kalózok között igen nagy százalékban vannak vallásos emberek, így ezzel viszont különösebben nem tűnik ki a sorból.
Ha már említettük a nőket... Minden valószínűség szerint a szoknyák terén közmondásos sikereibe stílusa és eleganciája mellett belejátszik a tény: legalábbis emlékezetes vonásokkal bíró férfiú. Az, hogy a nők jóképűnek tartják-e, ez egyéntől függő, de minimum markánsnak szokták titulálni, megvan a maga vonzereje. Jellegzetes, nagy szemei, a korszakra jellemzően hordott, de igen szépen ápolt bajusz és kecskeszakáll, valamivel váll alá érő hullámos hollófekete haj, nagyon enyhén kreolos bőrszín (spanyol rassz). Ha csak teheti, mindig elegánsan öltözik fel, kivéve ha valamilyen feladata konkrétan megköveteli, hogy másnak álcázza magát (pl ha koldusnak kell öltöznie, vagy spanyol katonának akkor nyilván szakadt ruhát vagy uniformist vesz fel). Kedveli a selymeket és az ékszereket, van ízlése ezek terén is. Túlnyomórészt kedvelt színét, a feketét hordja, jellemzően nemesek által hordott, finom szabású ruhákban jár. Ha más nem indokolja elmaradhatatlan a tollas, széles karimájú kalpag is.
Fegyverzetét két darab elöltöltős pisztoly, fél tucat hajítókés és egy toledói acélkard alkotja. Utóbbi ezüsttel futtatott markolatkosarú, kimagasló minőségű vívópenge, vércsatornája felett a bemaratott idézete: "Csendes tengerek nem nevelnek ügyes tengerészeket". Ezt a pengét valaha egy spanyol kapitány forgatta, aki hajója megcsáklyázásakor esett el, az volt a legelső kalózvállalkozás, amelyben Esteban részt vesz és a csata után mint zsákmányt kapta meg első kapitányától, Bartholomew Robertstől. Ez a penge szinte hozzánőtt a vitorlamesterhez, semmi esetre sem hagyná veszendőbe menni, úgy ragaszkodik hozzá, mint a tulajdon életéhez. Bármely más fegyverével nem foglalkozik, pótolja ha úgy adódik, de a kardja, amit ő maga La Pena de las Viudasnak hív ("Özvegybánat") szent és sérthetetlen a szemében.

A Royal Fortune veszedelmes sebességgel hasította a hullámokat célpontja felé. A hadihajó kapitánya már nyilvánvalóan érezte a vesztét, vitorláit kurtítva kitérő manőverbe fordította a nehézkes galleont. Oldalütegei egyetlen jól irányzott sorozatával képes lehetett volna a mi apró kis kalózhajónkat a pokolra küldeni, velünk együtt. Mint a legtöbb kalóz, mi is inkább a kis merülésű, könnyű hajókra esküdtünk, ki is használva annak minden előnyét. Roberts kapitány sohasem dőlt be az olyan legendás kalózvezérek ízlésének mint Teach, vagy Jones. Az ő hajóik külön kategóriát képeztek, mi a tipikus mintát követtük. A könnyű szlup különösebb erőlködés nélkül utánozta le prédája mozgását, így mindvégig a barbadosi hadihajó tatja mögött maradtunk, így az borzasztó tüzerőbeli fölényét egyáltalán nem tudta kihasználni. Új építésű, szép galleon volt különben, amelynek a tatjára is vágtak két lőrést. Lelki szemeim előtt szinte megjelentek a verejtékben úszó, halálra szánt tüzérek és a tűzmester, amint idegesen számolja a pozíciónkat. Lassan lőni fog, de csak egyszer, az már biztos. Ha csak nem tudja letépni a fővitorlánkat, akkor újabb lövésre nem lesz ideje. Már ki lehetett venni a fedélzetet is. Kifeszítették a védőhálókat, amelyek úgy sem értek semmit persze, civilek, kufárnépek és utazók szorongtak a tatfedélzet alatt sűrűn fohászkodva, szürke csuhás kapucinus barát gyóntatott, gazdagon osztva a bűnbocsánatot. A spanyol gárdisták két marokra kapva alabárdjaikat meresztették a szemüket felénk, a nehéz muskétákat is felrakták már az állványaikra. Most! Most fog lőni! A Nueatra Senora de Cartaghena hadihajó tatja lőporfüstbe burkolózott, ahogy páros ágyúja eldörrent s első lövedéke hatalmas vízoszlopot verve fel csapódott be mellettünk. A másik golyójukkal azonban szerencséjük volt a fattyaknak, az nehéz recsegéssel tépte fel a fedélzetet, három fickó ki is köpködte rögvest a lelkét, de nagyobb kárt nem okozott. Innentől miénk a terep. Roberts kapitány a hajóorrban állt. Ruházata, francia selymekből készült drága zubbony, szinte lerepülni látszott, amint tépte-szaggatta a szél, rizsporos parókája lebbent az arca mellett. Keményen üvöltött hátra:
- Vitorlákat fordíts! Gyerünk az Isteneteket, mindjárt lőállásba fordulnak az istenfattyai!
Semmi. A Royal Fortune még mindig eredeti irányában száguldott tovább... Mi a..? Hátrakaptam a tekintetem. Tom Hogan, a vitorlamester, holtan hevert saját vérében a főárboc előtt. Az előző ágyúgolyó derékban szinte kettétépte a walesi gazembert. Rémülten ordítottam vissza a kapitánynak:
- A vitorlamester halott, uram!
Cifrát káromkodott piperkőc vezérünk, hogy az ég lovának melyik testrésze mit is csináljon azzal a jó Istennel, majd rám nézett:
- Akkor ügyes legyél kölyök! Vitorlát négy negyedbe, de iziben, vagy ma este már Lucifer rumját vedelhetitek csőcselék!
Szót nem vesztegetve rohantam a kötélzethez. Elkéstünk - döbbentem rá. Túl késő a manőver, a spanyol galleon már ránk fordult szinte. Na de nem azért figyeltem eleddig is minden mozdulatát Hogannek, hogy semmit se jegyezzek meg belőle. Magamfajta taknyosorrú kölykök éppen eleget foltozták meg viaszkozták a vitorlákat, amit az öreg tengeri medvék már nem szívesen csináltak, de a legtöbbel ellentétben én nem csak morgolódtam, hanem ha már ott voltam, akkor az eszemet is használtam. Felkaptam egy szekercét és átvágtam a kötélzet elejét. Az orrvitorla lezuhant, minek hatására majdnem kilencven fokban megperdült a Royal Fortune. Később ugyan újra kell kötelezni az egészet, de most meg tudtunk maradni honfitársaim tatja mögött és ez számított. Láttam a körülöttem kuporgó vén kalózok képén az elismerést, rám vigyorogtak, többen is felém intettek. A csáklyák már repültek is fel. Ez már a miénk! A spanyolok alabárdjai és muskétái félelmetes fegyverek a szárazföldön, de a szűk fedélzeten nehézkesek, több méteres nyelük egymásba akad, a muskétákat nem lehet időben újratölteni. Lerohantuk a galleont...
...A csata rövid volt és szokás szerint véres. Szerencsénk, hogy ellenfeleink még a csata előtt felszórtak mindent homokkal, így ugyan ők sem, de mi sem csúszkáltunk legalább a kiömlő vérben. Roberts a szokottnál könyörtelenebbül bánt el velük, de ezen nem volt mit meglepődni, tudta mindenki, a kapitány soha nem kegyelmez martinique-i vagy barbadosi hajóknak. Más esetben még a rakományuk egy részét is megtarthatták sokszor, vagy éppen ékszereik egy részét, ételt és vizet is hagyott náluk eleget, de ilyenkor nem volt kímélet. A kapitány mindenesetre bátor ember volt, három bajtársat vágott le, mire ő maga is a halottak közé került. A civilek élete persze most sem forgott veszélyben. Ugyan minden valamire való nőt még az első órában megerőszakoltunk és kifosztottuk őket, de kést húzni, pisztolyt emelni rájuk senki sem mert, az utána magával Bart Robertssel nézett volna farkasszemet kalózpárbajban, azt meg épeszű ember nem kívánta magának. A kapitány szokása szerint most sem vett részt az erőszakoskodásban, kényelmesen ült a fedélzeten és a zsákmányt mérte fel. Forgatta egy darabig a kezében a spanyol kapitány elegáns és gyönyörű kardját, majd rám mordult:
- Gyere csak, te hispán gazember! - intett magához, mire sebesen odafutottam.
- Parancs!
- Nem volt rossz ötlet a kötélzet átvágása, megmentetted a bőrünket vele - biccentett felém. - Úgyhogy ez a penge a tiéd, nem a zsákmány része. Vésd eszedbe ami a pengéjére van írva és forgasd legalább úgy, mint az a fickó. Mostantól te vagy a Royal Fortune vitorlamestere, tiszti javadalmazást kapsz a zsákmányból és ha balhét keversz, háromszor annyit kapsz a kilencfarkú macskával, mert most már nem csak pofád, szavad is van a legénységemben. Megértetted?
- Igen uram - vigyorodtam el hálásan, kezembe véve a nagyszerű fegyvert. - Nem fogok csalódást okozni, uram.
- Remélem is, a te érdekedben kölyök. Na menj vedelni - intett mosolyogva.

Alig győztük a szárazföldre kihordani azt a rengeteg hordót. A könnyű kis part menti szállítóhajó, a Neptun már akkor megadta magát, amint felhúztuk Roberts hírhedett fekete lobogóját. Nem is lett volna esélye a 8 régi, rozsdás ágyúval felszerelt, lassú kis bárkának, kapitánya legénysége és utasai életének védelme érdekében döntött. Behúzta vitorláit, aláengedte lobogóját és a fedélközbe dobatta a fegyvereket, aztán már csak reménykedni tudott. Bartholomew nem engedte a fosztogatást és az erőszakoskodást. A Neptun rakományát elkoboztuk, de szigorú parancsunk volt, hogy tisztességgel bánjunk a fedélzeten nyomorgó szerencsétlenekkel. A bárka rakománya több száz liter jó macaoi rumból állt, hát a kedély igen hamar magasra csapott. Roberts aggódott is miatta, hogy az egész banda fertályórán belül olyan részeg lesz, mint kolduló barát a védőszentje ünnepén. Félrehívott pár szóra. Majd egy éve szolgáltam a tisztjeként, rengeteget tanultam tőle de ő is megtanult bízni az én képességeimben.
- Mit gondolsz Esteban - kérdezte merengve. - Valahogy lábon lehetne tartani ennek a csürhének legalább a felét?
- Nem hinném uram - ráztam meg a fejemet sóhajtva. - Igen rosszat tenne a hangulatnak. Van a foglyok között szemrevalóbb fajta fehérnép is, most hogy nem tölthették velük a kedvüket, a rum még lenyugtathatja őket, de ha azt is megvonjuk tőlük... - széttártam a karjaim.
- Igaz - morogta fogai közt szűrve az egyetlen szót. - Aggódom - fürkészte a láthatárt.
- Eléggé kiesik ez a járőrútvonalaktól - vetettem fel. - Egy éjszaka azért belefér. Hopkinst és Palmert kiállítom őrségbe, ha gondolja, úgy is függőben van a büntetésük, szavuk se lesz, ha csupán annyi lesz belőle, hogy ma nem vedelhetnek és akkor azért van őr is, meg a morál is helyre áll - vetettem fel. Néhány másodpercnyi gondolkodás után Roberts biccentett:
- Jól van, ez a legtöbb amit tehetünk, ha nem akarjuk teljesen megvadítani ezeket. De a két őr az kell. Menj, nyugtasd le a bandát.
- Meglesz uram - bólintottam...
...Három órával később pedig a táborunktól jó mérföldre lévő kis tisztásra léptem ki a holdfényben. Pengémen ott száradt még a két őrszem vére, magam metszettem át a torkukat. Reggelig észre nem veszi senki. Velem szemben ott állt a brit királyi haditengerészet három tisztje, középen egyenesen Chaloner Ogle, őfelsége Swallow nevű hadihajójának kapitánya. Gőggel a képén fordult felém, mint aki egy közepesen undorító férget szemlél, amely éppen most kenődött szét a csizmája talpán. Valahogy így néznének rám azok a kalózok is azt hiszem, akik tudnák most mit teszek.
- Minden rendben ment? - kérdezte kurtán.
- A tábor az Öné mylord - bólintottam.
- Eszerint bevált a terved - ismerte el savanyú mosollyal.
- Ezek tengeri népek uram, kevés a szórakozás lehetősége. Nyilvánvaló volt, hogy nem tudnak ellenállni a rum csábításának. Csak megfelelő időt és módot kellett találni.
- Jó ötlet volt a rumszállító - ismerte el az angol. - Talán máskor is alkalmazzuk.
- Kétlem uram. Roberts jelenleg a legsikeresebb kapitány, halálának körülményei nagyon hamar el fognak terjedni, egy ideig nem fogják bekapni a horgot mások.
- Sajnálatos - ingatta a fejét a brit.
Ekkor verték fel az éjszaka csendjét az első lövések. Most zuhannak rá az angol katonák a tajtrészeg martalócokra. Roberts nyilván az utolsó leheletéig küzd majd, ő sohasem adná meg magát, na meg minek is? Hogy felakasszák, majd közszemlére tegyék a testét, világ csúfjára? Nem az a fajta fickó volt. Ogle kapitány unott mozdulattal egy kis zacskót húzott elő az övéből és undorodva felém hajította:
- 1000 gulden, ennyit kapsz a fejpénzből. Na meg visszavontuk a fejed fölül a bakó bárdját patkány - közölte. - Tűnj a szemem elől, aztán hajózz Port Royalba és jelentkezz Lord Beckett színe előtt, lesz még megbízatásod. Amíg jó kutya leszel, nem lesz panaszod a fizetésre.
Meghajtottam magam az angol felé, csak mélyen magamban kívánva a pokol legsötétebb lángjai közé azt a nagypofájú édesanyját. A horizontot a lángoló Royal Fortune zsarátnoka világította meg, a hajnal hamis pírját varázsolva az éjszakai égboltra, jól mutatva: Bartholomew Roberts nem az az ember, aki harc nélkül távozna erről a világról. A bátorság volt az az erény, amit a piperkőc parancsnokunk mindennél nagyobbra tartott és amely szerint élt s ez az a tulajdonság, amit kardforgató mindig tisztel barátban s ellenségben egyaránt. Nem lepődtem meg különösebben, amikor őfelsége haditengerészetének tisztje, Chaloner Ogle sorhajókapitány a lángoló szlup felé fordult, majd feszesen vigyázzba vágta magát és a vele lévő két tisztre mordult:
- Tiszte-legj!
Merev, kemény mozdulat volt, díszszemléken sem látni különbet, talán az alkirály sem kapná több tisztelettel. Ogle leengedte a karját s csendesen fűzte tovább:
- Nagy gazember de bátor férfi ment el. Kard nem bírhatta le, csak patkány harapása - vetett felém egy undorral telt pillantást, majd több szót nem vesztegetve sarkon fordult és távozott.

Nyolc hosszú év. Nyolc esztendeje dolgozom a Kelet-Indiai Társaságnak. Nem buktam le a mai napig. Hisz sokszor áll mögöttem sikeres vállalkozás is, megannyi spanyol, francia, portugál és holland hajót csáklyáztam meg különböző kapitányok keze alatt. Bölcsnek tartanak, aki megérzi a veszélyt és még időben elhagyja a hajót, amelyre halál leselkedik. Backett egyik legjobb informátora vagyok, ha úgy adódik akkor gyilkosa is. Persze vigyázok azért, nem szurkálok hátba senkit, de könnyedén kihívom párbajra, mikor már kellően részeg, vagy ha nem, hát én csempészek valami jóféle apróságot az utolsó sörébe előtte. A fejpénzekből mostanra kellemes vagyon csörög az erszényemben, pedig sokat is költök, hisz szeretem a jó életet. Viszont angol főnökeimből egyre inkább elegem van. Még mindig úgy bánnak velem, mint valami rühes kutyával, pedig az utóbbi évek legnagyobb sikereiből a legtöbbet az én híreim segítségével szerezték. Kezd elegem lenni, de nem sokat tehetek, ha kilépnék, gyorsan híre menne, hogy a zsoldjukban álltam. Backett gondoskodna róla és nem álltatom magam... napjaim sem lennének, mire valaki utolér és eltapos. Tudom, Roberts alatt tanultam és ő egyike a kalózeskü alapítóinak, hát pontosan tudom, mi az amit nem bocsájt meg a tengeri népség. Egyre többet hallani az örök ifjúság forrásáról. Nem vagyok babonás ember... na jó, nem jobban mint akárki más tengerjáró, de még az én fantáziám is megmozgatta ez. Talán érdemes lenne vállalni ezért a kockázatot és kis szerencsével eltűnni valahol, örök ifjan s éldegélni az eddig szerzett pénzemből. Ki tudja? Talán lesz még szerencsém...